Tájpince

A település nevét az Ostoros-patak vizéről nyerte, melyet Anonymus Gesta Hungarorum-a már megemlített (ekkor még Istoros névalakban): "… Árpád vezér és övéi innen továbbmenve eljutottak az Eger vizéig. Kunyhókat készítve több napig ott maradtak, s azt a hegyet, amelyen a vezér számára leveles színt vertek, Színhalomnak nevezték el. Táboruk az Ostoros-pataktól egészen Poroszló váráig húzódott."

Az első konkrét említése a falunak az 1332-1337. évi pápai tizedlajstromban található, Wstaras Welgh (Ostoros-völgy) néven. Ekkor már minden bizonnyal a bélháromkúti apátság területe volt. Az első komoly benépesülést jelzi, hogy 1367-ben I. (Nagy) Lajos király három évi adómentességet biztosított az idetelepülő jobbágyoknak.

1446-ban telepítettek először szőlőt a falu határába, az egri káptalan tulajdonában lévő területre. A munkát a káptalan tihaméri jobbágyai végezték. A szőlő- és bortermelés onnantól kezdve meghatározója a falu gazdasági életének.

A falu benépesülése során tovább bővült a pincelakásokból álló pincesor, amely több szintben alakult ki. Ostoros területének mintegy felét egészen az 1940-es évek végéig az egri káptalan birtokolta, a völgyben a templom alatt komoly birtokközpontot és pincét alakítottak ki. A kor viszonyai között komoly technológiával dolgoztak: a szántást például gőzgéppel végezték.

A Szadúr dűlőben az egri szeminárium szőlei díszlettek, a Kutya-hegy tetejében kialakított pincészet Kovács József miskolci ügyvéd tulajdona volt, az Aranybika-tető a Kránitz-családé. (Dr. Kovács József 1944-ben, 64 éves korában a holokauszt áldozata lett.) A kisparasztoknak főleg a szomolyai Méti-heggyel határos Rakottyás-dűlőben voltak szőleik. A délnyugatra néző meredek domboldalon a gyakori eróziós károk miatt rendszeresen puttonnyal kellett visszahordani a földet a sorok közé.

Gárdonyi Géza, röviddel egri letelepedése után telket vásárolt magának és fiainak Ostoroson. Mindhárman gyakran kilátogattak ide a falusi csendbe, hogy egy kis enyhülést nyerjenek az akkor még nem is annyira zajos várostól. Nem egy Gárdonyi-novellában fedezhetünk fel ostorosi alakokat, a Göre Gábor bíró úr könyve című műve főhősét az akkori ostorosi bíróról mintázta.

1925. január 31-én, reggel nyolc óra öt perckor a Richter-skála szerinti 5-ös erősségű földrengés földrengés rázta meg Ostorost. A pincelakások falai több helyen megrepedtek, nagyon sok lakhatatlanná vált. Az épített házak közül soknak ledőlt a tűzfala vagy az oromzata, több helyen a kémények is leszakadtak. A templom egyik mellékhajójának mennyezete is beszakadt. A település akkori 406 épületéből csak 8 maradt ép. Csodával határos, hogy nem történt haláleset, sőt még komolyabb sérülés sem. (Ez valószínűleg arra az okra vezethető vissza, hogy a rengés heves volt ugyan, de csak rövid ideig tartott.) A rengést követő kárfelmérés az Ostorost ért kárt 7 milliárd koronában határozta meg. Állami segítséggel ezt követően sok házat emeltek, ekkor épültek az egykori Alvég és Felvég (a mai Honvéd és Arany János utcák) házai.

A falu lakosságának csak mintegy a felét tudta eltartani: akiknek nem volt saját földjük, szőlejük, illetve nem kapta munkát a káptalani birtokon vagy a másik két nagyobb szőlőbirtokosnál, azok elszegődtek summásnak a Dunántúlra. A summás-csapatokat az úgynevezett bandavezérek szervezték, tél végén a banda elutazott a helyszínre és vissza sem tértek a szezon végéig, ami általában október végét, november elejét jelentette. A summás-családok lakták azt a sok-sok pincelakást, amik a mai napig fellelhetők a faluban. Az egyik híres bandavezér, Guba Pista pincelakása az Arany János utca 63-as szám alatt található.

PINCELAKÁSOK

A 20. század elején 120 pincelakás volt Ostoroson. Az 1925-ös földrengést követően sok új ház épült a faluban, a pincelakások elé – ezt követően inkább már csak raktárként, illetve sok esetben istállóként szolgáltak.

A pincelakások a faluban négy fő csoportban helyezkednek el: a Szépasszonyvölgy utcában, a Csaba vezér utcában, az egykori Verempartnak nevezett részen (a mai Arany János és Honvéd utcákban), valamint a Dombon (a mai Gárdonyi utcában). A veremparti részen néhol több szintesre bővül a pincesor, a fentebb elhelyezkedő pincékhez, kis keskeny sikátorjellegű utak vezetnek fel. A pincelakások két helyiségből álltak, egy konyhából és egy szobából. A két helyiség mellett általában egy harmadik nyílás is vezetett a hegybe, ez volt a pince. A pincelakásokhoz tartozó pincék nem voltak nagyok, 6-7 méternél soha nem voltak hosszabbak.

Vitatott, hogy mikor létesültek Ostoroson az első pincelakások, de az biztos, hogy a 16. században, a török pusztítás elől voltak, akik a pincébe húzódtak és huzamosabb ideig ott is laktak. Nagyrészt azok a nincstelenek laktak a pincelakásokban, akik nem rendelkeztek földdel és summásként keresték kenyerüket. Ritkán fordult elő, hogy egy család 3-4 generáción keresztül pincelakásban éljen. A legtöbb esetben, az anyagi helyzet javulásával, házat építettek és a pincelakást a mélyebb társadalmi helyzetből érkezettek foglalták el. Ez indokolja azt a furcsa, a 20. századra kialakult helyzetet, hogy nagyon sok esetben más tulajdonosa volt a háznak, illetve a mögötte lévő pincének és pincelakásnak.

Tájpince, Ostoros Hősök tere

2007-ben megnyílt Ostoros első tájjellegű bemutató pincéje, amely a Tájpince-bormúzeum nevet kapta. A pincébe látogatók megszemlélhetik, hogy milyen körülmények között lajta elsősorban a múlt század elején az ostorosi pincelakásokban élők. A hagyományokhoz hűen berendezett szoba és konyha jó pár értékes régi használati és berendezési tárgyat mutat be. A pince hátsó ágában Bormúzeum kialakítására van lehetőség.