Mintha kevesebbet hallanánk mostanában a népi kultúráról. Mondom ezt egy olyan kiállítás katalógusának előszavában, mely éppen a népi kultúra ápolását és továbbgondolását kívánja szolgálni. Igaztalan volnék? Nem, ennek még a látszatát sem akarom kelteni. Inkább kérdésbe fűzöm tovább a kijelentést: mihez képest hallunk kevesebbet? Mindenekelőtt számot kell vetnünk két fölfogással. Az egyik a népi kultúrát szorosan a parasztság műveltségi javának tartja. Mi maradt mára ebből a kultúrából? A 1970-es években készült egy előrebecslés: vajon 2000-ben a magyar népességnek hány százaléka őriz majd eredeti folklóralkotást. A szerző 2,5%-ot jósolt. Nem érdektelen ez a megközelítés, de ezen a helyen sokkal izgalmasabbnak tartom a másik fölfogás jegyében arról beszélni, hogy mit gondolunk a népi kultúráról, mint továbbélő kulturális örökségről, és hol a helye a nemzeti műveltségben. Az első megközelítésben fontos tényező, hogy amikor a hagyományos értelemben vett parasztság megszűnt, értelemszerűen megszakadt kultúrájának szerves folytonossága. Lehet, hogy a népesség valahány, kevés százaléka még őriz klasszikus értelemben vett folklórt, sőt továbbkölti azt, ami azonban a parasztság alkotása volt mára már tudományos kutatás tárgya, múzeumok őrzik emlékeit, ellenben újratanulható, továbbgondolható, habár nem eredeti közegében találkozunk vele, nem korábbi létformái között látjuk, ilyen formán része a kulturális örökségnek.
A hatókör minden korábbinál szélesebbre nőtt. Eddig elsősorban a professzionális művészeteket ihlette a népi kultúra, most az érdeklődés az élet igen különböző területeire is kiterjedt. Az idősebbek emlékezhetnek, hogy 1969-ben a Magyar Televízió "Röpülj páva" népdal-vetélkedője volt a nyitánya a népi kultúrára irányuló figyelem megélénkülésének. A hatalmas közönségsiker és az újabb vetélkedők nyomában alakultak meg hagyományőrző falvakban a pávakörök. Nemsokára elindult a tartósan hódító táncház mozgalom (1972). Nagy divatja támadt a különböző kézműves technikák és mesterségek szabadidős tevékenységként történő elsajátításának. Sokan hódoltak annak, hogy lakásukat a paraszti tárgyi világ használati darabjaival díszítsék, olykor legszokatlanabb enteriőröket alakítva ki. Gyorsan megjelent a kulináris vetület is, már-már elfelejtett fűszerek és konyhatechnikák alkalmazásával. Ezzel rokon a természetgyógyászat iránt mindmáig igen szívósan élő érdeklődés. Feltétlenül említést érdemel a falusi turizmus egészen addig, hogy a nagyvárosi emberek szívesen vásároltak, vásárolnak parasztházat nyaraló céljára. Nem hagyhatjuk ki az építkezést, az öltözködést, a sírjeleket és az emlékműveket sem. Fontos megemlíteni, hogy mert ennek a folyamatnak az intézményei részben önszerveződéssel keletkeztek, a civilszférát erősítették. Végül a korabeli fiatal nemzedéknek igen nagy szerepe volt a kisebbségi magyarok létének tudatosításában, azaz újra tudatosításában, hiszen a kommunista politika ezt korábban következetesen akadályozta.
Végülis tegyük föl a kérdést, mi a helyzet ma? Némileg habozva mondom, mert efféle kijelentést tenni nagyon nehéz, hogy úgy érzem, a népi kultúra ma többé-kevésbé a helyén van a nemzeti kultúrában. Mit értek ezen? Egy pillanatra sem a megelégedettséget. Hanem azt, hogy évek óta nem vita tárgya a népi kultúra értéke és helye. Fontos dolog például, hogy a népi kultúra része az iskolai tananyagnak, van helye a tömegkommunikációban, könyvkiadásban, előadó művészetben. Legalább ilyen fontos, hogy a civilszférát erősíti klubok, szakkörök, tanfolyamok, egyesületek, nyári táborok, konferenciák, amatőr együttesek, találkozók, alapítványok stb. formájában. Az utóbbi negyedszázad népi kultúra iránti érdeklődése egészében növelte a társadalom kreativitását, aktivizálódását, öntevékenységét, sokak számára hozzájárult az élet otthonosabbá, bensőségesebb hangulatúvá válásához.
A másik oldal korántsem ilyen derűs. Jut-e elég pénz ma népi kultúrára? Aligha. A tudományos kutatástól a hagyományápolás széles területeiig sok ágazat tartozik ide. Van mit féltenünk. Engem személy szerint két súlyos, naponta észlelhető társadalmi jelenség aggaszt. Az egyik a mind jobban mélyülő értékválság, aminek az utóbbi 15-20 évben mindannyian tanúi lehettünk, ami messze túlmutat a népi kultúra ügyén, s ami korántsem látszik befejeződni. A másik a társadalom relatív szegénysége, ami egyfelől a szerencsésebb európai országhoz képest mérhető, másfelől a hazai vagyoni különbségek fokozott növekedésébentapasztalható.
Én a mai magyar társadalomban, annak véleményformálói gondolkodásában elhalványulni látom az értékőrzés szempontjait. Márpedig értékteremtés értékőrzés nélkül nem lehet igazán sikeres, mint ahogyan fordítva sem lehet elképzelni, új értékek létrehozása nélkül ragaszkodni a régiekhez. Társadalmunkban terjed az a rövidtávú gondolkodás, ami az értelmes, kitartó munkát igénylő befektetésnek éppúgy nem kedvez, mint az igényes kultúrafogyasztásnak. Ezzel azonban alaposan kitágítottam a népi kultúra vonatkozásait. Tudatosan tettem, mert a népi kultúrát lehetetlen elképzelni pusztán önmagában. Igenis érzékenyen reagál a művelődés más szektorainak változásait, a kultúra egészét érintő hatásokra. A nemzeti kultúra kánonja, értékhierarchiája persze koronként, bár igaz, lassan változik. A népi kultúra tudományos, művészeti vagy közművelődési értelmezésének ismételten meg kell újulnia, csakis így gazdagíthatja, színesítheti a nemzeti kultúrát, azaz újra föl kell mutatnia, hogy értékei nélkül szegényebb lenne a magyar művelődés.
Csakis köszönet illeti azokat az intézményeket, civil szervezeteket, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát, a Nemzeti Kulturális Alapprogramot, a Hagyományok Házát, valamint a Népművészeti Egyesületek Szövetségét, hogy felkarolták azoknak az alkotóknak, népi iparművészeknek és mesterembereknek az ügyét, akik az utóbbi fél évszázadban a népművészet hagyományát továbbvitték, megújították és ma is vállalják. Lehetőséget biztosítottak, hogy munkáik legjavát megszemlélhesse a közönség, az érdeklődők, a népi kultúra barátainak széles köre.