Verpelét

 Verpelét környezete kifejezetten kedvező feltételeket kínált az emberi letelepedésre. A Mátra lábánál, a Tarna völgyében fekvő falu határában bronzkori és kelta leletek mellett szkíta emlékeket is találtak. Verpelét már a honfoglalás előtti évezredekben lakott terület volt – a XIX. században a településen megtalált bronzkori leletek (az ún. pilinyi kultúrához tartozó bronzkincsek) ezt bizonyítják –, és honfoglaló őseink is korán letelepedtek ezen a jó adottságokkal rendelkező területen.

A település középkori történelmének fontos eleme a Földvár, amelynek maradványait nem a Vár-hegyen, hanem a mai településtől északra, egy mindössze 214 méter magasságban elhelyezkedő széles, lapos hegyháton találták meg. Ez a Mátra vidékének egyetlen ismert motte-ja, vagyis földhalom-vára. Maradványai ma már nehezen ismerhetők fel, de kimutatható egy impozáns, 20 méter széles szárazárok, egy 120 méter átmérőjű sánc maradványai, belsejében egy hét méter magas földhalommal, amelynek tetején néhány habarcsos kő jelzi az egykor itt állt torony maradványát. Azon ritka várak közé tartozik, amelynek semmilyen okleveles említése sem ismeretes.

Kutatók valószínűsítik, hogy kora Árpád-kori eredetű, feltehetően nem királyi vár, legvalószínűbb tulajdonosai az Aba nemzetség tagjai lehettek. A várat valószínűleg viszonylag hamar elhagyták, később nem korszerűsítették. Annak ellenére, hogy már egy 1211-ből származó oklevélben olvasható a Welprit személynév, első okleveles említése 1252-ből maradt fenn, majd 1331-ben ismét említik Welpreth névalakban. Ez az elnevezés német eredetű személynévből keletkezett magyar névadással. 1332- es keltezésű oklevelekben Vahret, Welprech, Wepret, Welpud, Welperech, Welperek névalakok találhatóak. Az 1347-es okmányban Welpreth alakban olvasható. A település neve a későbbiekben is felbukkan, pl. a Dózsa-féle 1514-es parasztfelkelés utolsó időszakában. A XIII. század második felében az Aba nemzetségből származó Verpeléti- ág birtoka volt, amely Demeter nevű tagjától Nagy Leustákra szállt, aki 1271-ben V. István király kedvelt embere volt.

A XIV. század közepétől Verpelét jelentősége nagymértékben növekedett, mivel a megyei közgyűléseket és a megyei törvényszéki üléseket több alkalommal, a nádor jelenlétében, itt tartották. Oklevelek tanúsítják például Kont Miklós nádor, a királyság legmagasabb rangú hivatal-viselőjének jelenlétét egy 1358-ban tartott gyűlésen. Az egyházi központ, püspöki székhely Eger mellett, illetve ellenében, tehát ha csak időlegesen is, de Verpelét vált a Heves vármegyei köznemesség politikai központjává. Az Abák után a település 1389-ben a Tari család birtokába jutott és a siroki vár tartozéka lett. Verpelét ekkor került igazán előtérbe a korábban fontosabb településnek számító Kompolttal szemben, mivel birtokosai, a siroki vár várnagyai ekkor Heves megye (örökletes) ispánjai is voltak. 1465 után a falu birtokjoga az Országh és Kompolti családé lett, majd az 1552. évi kölcsönös örökösödési szerződés értelmében egészen az Országh családra szállt. Sajnos az oklevelek a birtokos személyének változásán túl nem sokban igazítanak el minket Verepelét akkori életéről. Csak kisebb részletek ismeretesek. Istvánffy Miklós XVI. századi történetíró szerint Estei Hypolit egri püspök vitézei 1514-ben Verpelét közelében verték szét a lázadó parasztok egyik seregét. Fennmaradt az a népi hagyomány is, hogy az Egerbe tartó Mátyás király itt patkoltatta meg lovát. Akkoriban a Mátraalján vezető útvonal a mainál sokkal nagyobb jelentőséggel bírt.

A török hódoltság időszakától a XX. század elejéig

Buda (1541) és különösen Hatvan (1544) eleste után a dél felé nyitott völgyben elterülő, és korszerűbb erődítések által nem védett falu nehéz helyzetbe került. 1550-ben a helyi lakosság már a töröknek is adózott, 1555-ben a feljegyzések szerint 16 ház után. Eger elsete (1596), a 15 éves háború küzdelmei pusztulást hoztak a vidékre. A település 1686-ra már csak másfél portával szerepelt az adóösszeírásban. A falu tehát annak ellenére, hogy megmaradt, szinte teljesen elnéptelenedett. 1695-ben feljegyezték, hogy a verpelétiek elhagyták a régi faluhelyet, mert a település korábban leégett és a törököktől való visszavétele után a német katonaság gyakori beszállásolása is sanyargatta a lakosságot. A helyiek ekkor a Verpeléttel határos Tarnaszentmária határában lévő Dobi puszta erdőségeibe rejtőztek, ahol istállókban és kunyhókban laktak.
Ehhez képest meglepően gyors volt a felemelkedés, amiben nyilván szerepet játszottak a belső vándormozgalmak is. A török időket követően az 1701. évi összeírás a települést már népes mezővárosként (oppidum) regisztrálta, ekkor már 69 felnőtt férfi adófizetőt és 65 nőt tartottak nyilván. Annak ellenére, hogy a Rákóczi féle szabadságharc végére a település népessége ismét erősen megfogyatkozott a XVIII. századi betelepítések után újból fellendült az élet a faluban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy lakói a század végén országos vásártartási jogot kaptak, majd 1828-ban már mezővárosi rangra emelték. Szintén a XVIII. századra tehető a földesurak majorsági gazdálkodásának kialakulása is, amit az 1754-56-os összeírás tanúsít. 1750 után, az 1777-es úrbérrendezés előtt már majorüzem működött a településen. A település első kereskedői a korcsmárosok voltak, akikről már a XVIII. századból vannak adataink. A XIX. század elejére a lakosság növekedésével párhuzamosan – és a település jó fekvésének következtében – az akkori mezőváros kezdett kereskedelmi alközponttá válni.
A piacközpont ekkor a vásárvonalon megerősödő, lényegesen kedvezőbb fekvésű Gyöngyös volt. A verpeléti kereskedelmi élet élénkítése érdekében 1797-ben a település akkor birtokosa, báró Brudern Józsefné az uralkodótól Verpelét mezőváros részére évi négy országos vásár tartásának jogát kapta meg.

Verpelét polgári fejlődésének egyik sarokköve és mutatója is egyben, hogy sajátosan hamar, már a XVII. század első harmadában letelepedtek itt a zsidók. A temető legrégibb zsidó sírkövén 1628-os évszám látható. Mivel az 1918 őszi forradalmi események miatt a hitközség irattára teljesen elpusztult, az izraeliták régmúltját nem tudjuk pontosan rekonstruálni.
Azonban, a XIX. század első harmadától 1944-ig fennmaradtak a hitközség keresztelési, esketési és halotti anyakönyvei, amelyekből tudomást szerezhetünk a hitközség tagjainak neveiről, létszámáról, valamint a rabbik nevéről is. Verpeléthez, mint izraelita hitéleti és igazgatási központhoz tartozott Tófalu, Tarnaszentmária, Feldebrő, Domoszló, Felsőnána, Alsónána, Ludas, Kápolna, Vécs, Nagyfüged, Dormánd, Besenyőtelek, Detk, Kerecsend, Tarnazsadány, Kőkút, Egerszólát, Ugra, Ludas, Kompolt, Pétervására és Markaz zsidósága is, vagyis a XX. század első felében a térség igen fontos vallási központjává vált.
Egy 1840-es összeírás szerint az Egri járás területén mindössze 240 zsidó lakos élt, de ebből 139-en verpelétiek voltak. A zsidó közösség legnagyobb lélekszámát 1869-ben regisztrálták (324 fő), attól kezdve egyre többen költöztek el a gyorsabban fejlődő nagyvárosokba, elsősorban Egerbe. A zsidóság bortermeléssel, de mindenek előtt kereskedelemmel foglalkozott, a helyi borok jelentős részben általuk jutottak el Nyugat-Európába is. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy Verepeléten épült fel a Kárpát-medence egyetlen fából készült zsinagógája, amelyet sajnos 1961-ben elbontottak. Az egykor igen népes közösség szinte teljesen megsemmisült a második világháború éveiben, napjainkban az egykori zsinagógában a település tűzoltószertára működik.

 

A polgárosodás másik fontos előmozdítója volt, hogy Verpelétet is elérte a vasút. A XIX. század utolsó harmadában valóságos vasútépítési láz tört ki az országban, egyre másra létesültek a HÉV-ek, vagyis Helyi Érdekű Vasutak. Károlyi György és fia Mihály fogta össze a környék birtokosait, és kezdeményezte a teljes kiépülésében Kisterenye és Kál közötti vonal megépítését, amelynek Recsk és Kál közötti, Verpelétet is elérő szakaszát 1886-ban adták át a forgalomnak. A vonal a 300 km vonalhosszúságú Mátra-körösvidéki HÉV része volt. A vonal megkönnyítette a verpeléti termékek piacra jutását, hiszen Kál-Kápolna állomáson csatlakozása volt a Budapestet Miskolccal összekötő fővonalra.

 

A második világháború előtti évtizedek helyi iparosai között feltűnik néhány olyan szakma, amely már a városiasodást mutatja. Ilyen a bérfuvarozó, szemétszállító, nyomdász és a szállodaiparos. 1945 után gumijavító, szabó, hentes és fodrász szakmák is megjelennek a községben. Az 1950-es évek elejétől a párt iparpolitikájának megfelelően megkezdődött a kisipar felszámolása, illetve a kisiparosok szövetkezetekbe szervezése. 1956 után azonban ismét egyre több iparengedélyt adtak ki, minek következtében 1983-ra a kisiparosok száma 81 főre növekedett, akik összesen 84 szakmát űztek. Az 1950-es évek elején az addigi magánkisiparosokat a községben is kisipari termelőszövetkezetekbe tömörítették. Az 1960-as évek elején hozták létre a Kál és Verpelét környéke vegyes KTSZ-t, amelynek helyben asztalos és cipész részlege működött.

A XX. század második felében

A település 1950. október 22-étől önálló tanácsú község, majd később Községi Közös Tanács néven és székhellyel társközség lett Tarnaszentmáriával. 1973. május 1-én nagyközségi rangot kapott. A járások megszűnésével 1984. január 1-jétől társközségével együtt Eger városkörnyéki községe.
Az 1945-ös földreformmal 237 új gazdaság létesült Verpeléten. A földosztást követően a parasztság termelési mutatói és hajlandósága jelentősen megnőtt, különös tekintettel a szőlőművelésre, illetve a belterjes gazdálkodásra. A parasztság munkájának politikai bázisát természetesen itt is az 1930-as évek elejétől az egyre erősebbé váló Független Kisgazda Polgári és Agrárpárt adta. A földreform után a verpelétiek a hagyományos gabonatermelésen kívül tovább folytatták az őket már eddig is országos hírűvé tevő dohánytermelést és szőlőművelést.
1949-ben a fokozódó dohánytermelés igényeinek kielégítésére a község temetőjének szomszédságában egy állami dohányszárítót építettek fel. Ezekben az években fejlődött a mezőgazdaság gépesítettsége is.
A szovjet típusú mezőgazdaság bevezetésével különösen a Rákosi-féle agrárpolitika következtében évenként súlyosbodtak a parasztság terhei (erőszakos terménybeszolgáltatás, adó, sertésvágás szabályozása). A kollektivizálás útján az első lépés Verpeléten is a földbérlő szövetkezet létesítése volt. 1948. szeptember 4-én 49 taggal megalakították a földbérlő szövetkezetet, amely 1949-ben Dózsa György nevét vette fel (Dózsa MGTSZ).
A későbbi kollektivizálással a község legelőgazdálkodását is a termelőszövetkezetek vették át, ami egyben állandó korszerűsítést is maga után vont. A községben 1950-től működött a Mátrai Erdőgazdaság részlege a volt Kanzsó-féle épületben. A korszerű erdőgazdálkodással foglalkozó kirendeltség hatóköre Verpeléten kívül hét szomszédos községre is kiterjedt.
Új irányt adott a településnek, hogy a Néphadsereg átszervezésével 1952-ben létrejött a 18. páncéloshadosztály 48. közepes harckocsiezrede, amelyet Verpelétre telepítettek. Ennek nyomán tiszti lakások és kiszolgáló létesítmények, például Helyőrségi Klub létesültek, amely a település civil polgárai számára is – engedély birtokában – nyitva állt. Az alakulat sokáig a nagyközségben maradt, még ha hadrendi száma és állománya ki is cserélődött. Az 1970-es években a 4. gépesített lövész hadosztály 35. harckocsi ezrede, 1987 után pedig a „Dobó István” harckocsi dandár állomásozott a településen.
A település életében a kádári konszolidáció jelentett újabb lehetőséget, amelynek révén valamelyest javultak a szőlőművelés feltételei. Verpeléten kiépült az infrastruktúra, új lakások épültek, elsősorban magánerőből, de részben központilag is, elkészült néhány háromemeletes tömbház, amely városias külsőt kölcsönzött Verpelétnek. A rendszerváltás után privatizált, illetve reprivatizált termőföldeken megújult a hagyományos szőlőkultúra, a település borászatai immár a legkorszerűbb módszerekkel igyekeznek helyt állni a hazai és nemzetközi piacokon.